„Mindig a jók mennek el…” - Lovag Macsári István, az Ordo Hungariae Rend tagja örökre eltávozott
Az élet legkeserűbb piruláinak egyike, amikor búcsúzni kell! Ez a búcsúzás a földi élet vonatkozásában nem visszafordítható, végleges!
A fájdalom dermeszti szívünket, a nehezen kiejtett szavak értelme végig fut testünkön, idegeinken, bénultságra kárhoztat. A férj, az édesapa, kedves barát, lovagtestvérünk tegnap még terveiről beszélt, el-elhangzott egy csekélyke humor, közöttünk volt fizikai és szellemi mivoltában, érezhető volt sugárzó szeretete … ma pedig a hihetetlen bizonyossággal kell szembesülni: „csak lélekben” van már velünk, …. eltávozott az örök hazába!
A halál mindig megrendítő, most is a költő szavaihoz folyamodunk és nyerünk belőle erőt:
Kosztolányi verstöredéke:
„Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt. . . "
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt. . . "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Tisztelt Lovagtestvérünk!
Kedves István,
Képzeletben meghajtjuk fejünket és tisztelgünk emberi nagyságod, életed és tetteid előtt! Amikor majd este felnézünk az égre, észre fogjuk venni, hogy egy pici csillagocskával több ragyog ránk, mintegy jelezve „Te ott vagy,” ez a ragyogás betölti szívünket.
Mi, akik „maradunk”, ígérjük, hogy megőrizzük emlékedet, jóságos szavaidat, példamutató emberségedet!
Az élet megy tovább megállíthatatlanul, s semmit sem tehetünk az ellen, hogy e „rohanás” szelídüljön, hiába mondjuk, „idő állj meg”, ez csak vágy marad!
Kedves Lovagtestvérünk,
Fájó szívvel búcsúzunk Tőled, de egyéniséged varázsa tovább fog élni lovagtestvéreid szívében. S a Lovagi Almanachban neved megmarad, de pici jelzés kerül: „átvezetve az égi aranykönyvbe”.
Egy nagyszerű EMBER távozott el örökre, aki nagy űrt hagyott maga után.
Requiescat in Pace!
