Valaki a Facebook oldalán így panaszkodott: „... sajnos elteltek a piros betűs húsvéti napok, és félek, mert megint rám szakadnak a szürke hétköznapok a maguk gondjaival, terheivel, fájdalmaival, csalódásaival, kihívásaival, próbáival.” A kommentelők egyike így reagált a pesszimista bejelentésre: „... ha jól ünnepelünk, nem félünk a szürke hétköznapoktól, hiszen a húsvéti ünneplésben éppen arra kapunk bátorítást, hogy ne féljünk az egyedülvalóságtól, az igazságtalan ítéletektől, a gyengeségektől, magától a haláltól sem.”
Egy másik hozzászóló pedig azt írta: „... amikor ünnepelünk nagyon ügyeljünk arra, hogy mélyen és intenzíven éljük meg húsvét napjait és ne hagyjuk, hogy a többi naphoz hasonlóan csak úgy elmúljanak; inkább engedjük, hogy szívünk elmerüljön az ünnep misztériumában, hogy allelujás üzenete átjárjon minket.”
Bárcsak az idei ünnepen mindnyájan találkozhatnánk a Feltámadottal és Ady Endrével kimondhatnánk: "Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten."
Bárcsak e nagy költőnkkel az ünnep elmúltával is mély meggyőződéssel vallhatnánk:
Előttünk áll a Nagyhét. Nagycsütörtök, Nagypéntek és az ünnepélyes Húsvéti vigília segítségével átéljük az Úr szenvedését, halálát és feltámadását. A Szent három nap alatt újra át akarjuk élni, hogy Isten végtelenül szeret.
Amitől a mi világunk – Jacques Maritain szavaival élve – dühbe gurul, az annak az elképzelése, hogy van Isten, aki egyfajta, tökéletes olimposzi derűvel lebeg a magasban az emberi szenvedés felett. Milyen kár, hogy sokan még mindig úgy képzelik el Istent, mint valami Jupitert a felhők mögött, akihez a maga sértetlen nyugalmában el sem ér az emberek szenvedése. J. Maritain gyakran hangoztatta: „Ha az emberek tudnák, hogy Isten velünk szenved és nálunk sokkal inkább szenved minden rossztól, ami a földet pusztítja, kétségkívül sok minden megváltozna, és sok lélek felszabadulna”.
Az idei Húsvét tehát, csak akkor válik számunkra igazi ünneppé, ha benne megnyílunk az Élet örömének, ha megünnepeljük az emberré lett Isten Fiát, aki üdvösségünkért kínhalált szenvedett, ha hitünk találkozás lesz Krisztussal, aki szeretetből életét adta értünk és már nincs többé a sírban, ha engedjük, hogy Isten abban a Jézus Krisztusban szeressen minket, aki nem erőszakosan, nem kioktatóan, nem szabályrendszerekkel akar minket leigázni és felettünk uralkodni, hanem teljesebb és istenibb életet akar nekünk adni.
Amikor meggyújtjuk a mi húsvéti gyertyánkat, engedjük, hogy fénye reményt is ébresszen bennünk. Hugo Gryn zsidó rabbi 1944 telén a sziléziai koncentrációs táborban élte meg a szentély felavatásának a napját. Így emlékezik erről: „Egy barakk sarkában húzódtunk meg néhány barátunkkal. Mivel a Hanuka ünnepe közeledett, édesapám elővett egy agyagedényt, megolvasztotta benne margarin adagját és mécsesként meggyújtotta. Mielőtt elmondhatta volna az áldás szavait, én tiltakozni kezdtem az értékes élelmiszer elégetése ellen. Ő rám nézett és ezt mondta: mi ketten, te meg én, láttunk már embereket, akik evés nélkül három hétig éltek. Emlékezz, megtörtént már az is, hogy három hétig nem kaptunk vizet. De tudd meg, hogy az ember három percig sem élhet remény nélkül”.
Jézus Krisztus megváltó szenvedésével és halálával bebizonyította emberszeretetét és feltámadásával isteni hatalmát. Az idei Húsvét is lehetőséget nyújt számunkra, hogy ebből a két forrásból merítsük a mi hitünket, amely olajként táplálni fogja reményünk mécsesét.
Mi, lovagok és dámák sem élhetünk remény nélkül. Tegyük magunkévá Húsvét üzenetét és a mi feltámadásunk és örök életünk reményét alapozzuk Jézus Krisztus ígéretére: „Aki hisz bennem, ha meg is halt, élni fog!”
Áldott húsvéti ünnepeket kívánva maradok szeretettel,
Monsignor Ladislaus Joannes
2015. március 30.